2009. május 7.
Székely Kriszta
Sietek előrebocsátani: nem kívánok vitába szállni az általam nagyrabecsült helytörténésszel, akinek teljes mértékben osztozom Kolozsvár-féltésében. Pontosítani is csak annyit szeretnék: tudomásom szerint kényszermegoldásról van szó. Az új épületre azért van szükség, mert az óvoda részét képező, az utca másik oldalán található ingatlan visszakerült az unitárius egyházhoz, amely jóval az ötéves türelmi idő lejárta után használatba szeretné végre venni jogos tulajdonát. Itt – hadd ne ecseteljük, milyen körülmények között – két magyar és egy román csoport húzódott meg a parányi termekben, csekélyke udvaron osztozva. Ezeknek a gyermekeknek kívánt „helyet szorítani” a városháza az egykori gesztenyefás udvarban. Tudomásom szerint a polgármesteri hivatal illetékesei, László Attila alpolgármesterrel az élen, végignézték az összes szóbajöhető helyszínt, de nem találtak építésre alkalmasat a belváros környékén.
De még ezt a „mentő körülményt” se tenném szóvá, hiszen magam is azt vallom: a városházának jobb megoldást kellett volna találnia az egyetlen belvárosi állami óvoda tantermek nélkül maradt csoportjai számára, amelyek számára – az építkezési tervek alapján legalábbis – továbbra sem lesz elegendő tér. Amiért mégis szólni kívánok, annak vajmi kevés köze van filagóriához, gesztenyefákhoz. Sokkal inkább ahhoz, amit Asztalos Lajos írásának címe sugall. Hogy mitől is óvoda az óvoda, és vajon valóban az egy négyzetméterre „eső” gyermekek számától függ-e, hogy kisdedóvó, vagy egyszerű gyermekmegőrző várja csemetéinket reggelente. A cikk olvasásakor még élt bennem az az anyák napi rendezvény, amelyet az unitáriusokhoz visszakerült épülettől búcsúzó ovis csoport tartott a minap. Túl a pillanat bűvöletén, vissza-visszapörgetve a kedves délután filmkockáit, azon elmélkedtem, milyen különleges adottsággal lehetnek megáldva azok az oktatók – kisfiam két óvó nénijéről van szó – akik ilyen tartalmas műsort tudtak elővarázsolni, meghitt hangulatot teremteni. Mindezt alig néhány négyzetméternyi területen, ekkora helyen volt kénytelen „összezsúfolódni” 27 kisgyermek és anyuka, testvérkék, nagymamák, ekkora ugyanis a „hasznos” felület. Nem kellett a produkcióhoz táncterem, bonyolult műszerek, feltupírozott költségvetés, az egyetlen látható kellék csupán egy kis csengő volt. És az a minden elismerést megérdemlő szakmai tudás, meg fantázia, amellyel az óvónők kicsiket-nagyokat irányítottak. Az egyre inkább giccsbe, rohanásba fullasztott ünnepeink között friss lélegzetvételnek számított ez a másfél óra, amiért köszönet mindannyiunk nevében. És amiért úgy éreztem, pontosításra szorul, félreértéshez vezethet Lajos bátyám írásának címe. Nekünk ugyanis nem lehet és nem lesz panaszunk arra, hogy kik és hogyan vigyázták, őrizték és fogják őrizni gyermekeinket azon a nagyon-nagyon kevés négyzetméteren.